– Jó napot polgármester úr, csomagot hoztam a városnak.
– Tiszteletem miniszter elnök úr! Ránk fér, nagyon ránk fér. Kibontaná kérem azt a csomagot? Sok mindenre volna szükségünk, remélem, miniszter elnök úr megkapta a tájékoztatómat, és annak megfelelően pakolt...
– Haha, válogatunk, válogatunk? – gúnyos mosollyal méregeti a polgármestert, az zavarában elpirul, hebeg.
– Nem, nem! Félreérti, miniszterelnök úr. Örülünk mindennek amit kap a városunk.
– Ez a beszéd polgármester úr, nem szeretem ha ellentmondanak. – Bontogatni kezdi a csomagot. – Na, nézze, máris itt egy jégcsarnok, használják egészséggel.
Polgármester megvakarja a fejét.
– Nem tetszik? – hördül fel a miniszterelnök.
– De..., nagyon is. – A polgármester zavarban van. Tetszik neki a jégcsarnok, de átfut az agyán, kik fognak ott korcsolyázni? Gyerekek ugyan vannak, de jobbára a szegényebb körzetekben élnek. Kell azoknak jég meg korcsolya? Az idősek meg... – Kevés itt a gyerek, miniszterelnök úr...
– Hát szüljenek, intézze el, hogy szüljenek!
– Igen, igen, rajta vagyok...
– Sok az idős? Nézze csak, itt van egy rehabilitációs központ. Fentre tervezzék meg a hegy tetejére. Szép hegyek vannak maguknál, jó levegő, madárcsicsergés..Igen! Nagyszerű helye lesz a hegy tetején.
– Kevés a busz, miniszter elnök úr. Hosszú város ez, nagyok a távolságok, hogy jut fel a nyugdíjas a hegytetőre? Kértünk miniszterelnök úrtól buszokat, mert a jelenlegi járműpark elavult, télen beázik, nyáron elviselhetetlen...
– Kapnak buszt! – Ingerült az elnök, magában azt gondolja, micsoda hálátlan emberek vannak. Nem örülnek ezek semminek!
– Köszönjük, miniszter elnök úr. Szabad kérdeznem, mekkora fejlesztésben gondolkodhatunk, hány darab járművel bővíthetnénk...
A miniszterelnök megint közbe vág.
– Egy buszt kapnak. Viszont az a legmodernebb elektromos kisbusz lesz!
A polgármester már nem csak a fejét vakarja, viszket mindene, de igyekszik nem mutatni, rossz érzései vannak, nem szeretne sem kapzsinak, telhetetlennek tűnni, de a realitás, az emberek tájékoztatása...Erőt gyűjt, kimondja:
– Nagyon hálásak vagyunk miniszterelnök úrnak, de ebben a városban alapvető feltételek, dolgok hiányoznak, sok az idős, a beteg, a rászoruló, kevés a munkahely. A tehetősebbek pedig az üzleteket hiányolják, bevásárlócentrumokat szeretnének...
– Értem – mondja a miniszterelnök. A betegekkel ne foglalkozzon, azokat nem szeretem. Gyenge népség. Aki nem tud saját lábon meggyógyulni, feküdjön otthon, ápolja a család, tartsa el a gyereke, elvégre azért szülték őket, nem?! A rászorulóknak meg adjon közmunkát, seprűket nem hoztam, majd utalom rá a pénzt. A tehetősebb réteg pedig üljön autóba, jöjjön hozzánk Pestre vásárolni. Na! Azt hiszem, mindent megbeszéltünk, indulhat a munka, szeretem ha dolgozik a népem, a seprűket ne felejtse el!